TERÁPIA

A napokban az alábbi cégtáblára lettem figyelmes a belvárosban:

Ez is egy módszer. Erről jut eszembe egy nagyon humoros írás Mérő László tollából:

Buta kérdések

"Időről időre ijesztő számokat olvasok arról, mennyi agysejtet pusztít el egy fél deci tömény szeszes ital. Néha beérik már tízezerrel is, de leggyakrabban az ötvenezres számot láttam. Gyári hibám miatt ilyenkor akaratlanul is elkezdek utánaszámolni. Mondjuk megiszom naponta egy üveg (fél liter) pálinkát, az napi félmillió agysejt. Huhh, sőt hukk. Legyen mondjuk négyszáz nap egy év, nehogy zavarba jöjjek a nagyobb ünnepek alkalmával, jusson olyankorra két üveg is. Az évente kétszázmillió agysejt. Ha ezt ötven éven át csinálom, az tízmilliárd. Mármost egy embernek kb. százmilliárd agysejtje van. Így még ebben a tempóban is legfeljebb az agyam egytizedét tudom elinni. Ha még jobban belegondolok, ilyenkor alighanem a leggyengébb, legfáradtabb agysejtjeim pusztulnak el. A maradék kilencven százalék átlaga tehát sokkal jobbá válik, az erős, okos agysejtek maradnak meg – és milyen sok! Az alkohol ilyen mennyiségben minden bizonnyal javítja a szellemi képességeimet!

Ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy úgyis csak az agykapacitásom tíz százalékát használom ki, még rózsásabbá válik a kép. A tíz százalék már a nagyobbacska számok közül való, olvastam már egy, sőt fél százalékot is, de a tíz százalékot nem kisebb tekintélyre hivatkozva, mint Albert Einstein. Ő ugyan fizikus volt, nem neurológus, de nagyon okos ember, ő talán agya húsz százalékát is kihasználta. Ha Einstein akarok lenni, nem kell mást tennem, mint feltornásznom a tíz százalékomat húszra. És erre rengetegen kész recepteket, tanfolyamokat, könyveket is ajánlanak.

Az ötvenezer agysejt elpusztulásával való ijesztgetés csupán butácska alkoholellenes propaganda, de a „tíz százalék elv” komoly üzleti vállalkozások reklámjához tartozik. Ennek már érdemes kicsit alaposabban is utánajárni, s megnézni, honnan veszik ezeket a számokat. Tudományos publikációban egyetlenegyet sikerült megtalálnom, azt, hogy nagyjából százmilliárd agysejtünk van. Ezt úgy becsülték meg, hogy vettek néhány egészen pici (mondjuk egy ezred köbmilliméteres) mintát az agyból, azt jól megnézték mikroszkóppal, és utána kiszámolták, hogy ennek alapján mennyi jut az egész agytérfogatba. Ez a becslés nagyjából hihető, bár a pontossága nem túl nagy, figyelembe véve az agyméretek közötti óriási egyéni különbségeket – például Anatole France agya 1100 gramm volt, Lord Byroné 2200, Einsteiné pedig nagyjából átlagos. Ezzel együtt a százmilliárdos nagyságrend hihetőnek tűnik. Az alkohol által elpusztított agysejtek mennyiségéről semmiféle tudományos forrást nem sikerült találnom. Az agykapacitásról is csak olyanokat, amelyek valójában távolról sem erről szólnak. Az egyik híres kísérletet Karl Lashley amerikai pszichológus még az 1920-as évek elején végezte. Lashley arra volt kíváncsi, hol tárolja az agy a memóriát.

Patkányokkal dolgozott; megtanította nekik, hogyan tudnak kijutni a kísérleti labirintusból, és ezek után agyuk egy részét eltávolította, mindegyiknek másik részét. Az eredmények azt mutatták, hogy minél többet operál ki a patkányok agyából, annál inkább romlik a teljesítményük, de már aránylag kevés agyszövet elvesztése is teljesítménycsökkenést okoz. Ugyanakkor a patkányok akkor is emlékeztek valamennyire a labirintusra, ha agyuk jelentős részét eltávolították, akármelyik részről volt is szó. Ez ellentmond a „tíz százalék elv”-nek. A modern képalkotó eljárásokkal (PET, fMRI) végzett kísérletek pedig még inkább cáfolják, immár közvetlenül az ember esetére is.

Az derült ki, hogy ugyan minden konkrét funkció az agy egy viszonylag kis területéhez kapcsolható, de kisebb-nagyobb gyakorisággal az agy mindegyik területét használjuk, mindegyik mutat időnként valamiféle inger-aktivitást. Sőt, ha az agynak egy olyan része sérül meg, amelyik egy jól meghatározható funkcióhoz köthető (például a félelemhez, a beszédhez, a tüsszentéshez vagy egy ismerős arc érzékeléséhez), akkor ezt a funkciót többékevésbé át tudják venni más agyterületek. Nem az agykapacitás kihasználásán múlik, ki mennyire okos. Az, hogy agyunk hány százalékát használjuk ki, teljesen értelmetlen kérdésnek bizonyult. Itt is beigazolódott az orosz közmondás, miszerint ostoba kérdésre nincs válasz. Az angolszász kultúrában egy másik mondás terjedt el: ostoba kérdésre ostoba választ kapsz. A két mondás szinte önmagában is jelzi a kétfajta kultúrkör különböző hozzáállását a buta kérdésekhez.

Az orosz megközelítés talán kevésbé kedves, de hatásosabb tud lenni. Ha nincs válasz, nincs tovább; ha a kérdező folytatni akarja a beszélgetést, más irányba kell elindulnia, és akkor talán sikerül egy magasabb színvonalra jutnia. Ha válaszolunk a buta kérdésre, még ha egy vicces butaságot is, akkor tovább lehet menni az immár belőtt színvonalon. Ostoba kérdésre minden válasz ostoba."

(Mérő László: Az elvek csapodár természete)